Cikkemben Csanádi Gábor és Csizmady Adrienne: Szuburbanizáció és társadalom című, a Tér és Társadalom című folyóirat 2002/3. számában megjelent cikkét szeretném bemutatni.

A témáról...

A városok fejlődését illetően alapvetően két eltérő modell létezik a szociológiában: az „ecological” illetve a „historical”. Az első szerint a világon mindenhol ugyanazok a folyamatok mennek végbe, csak fáziskéséssel. A városfejlődés fő irányítója a gazdasági fejlettség. A másik nézet követői viszont úgy vélik, hogy hasonló gazdasági fejlettség mellett is különböző módon fejlődnek a városok, elsősorban a történeti-társadalmi tényezőknek van meghatározó szerepük a városok fejlődésében. Ezen kérdés speciális esete a kapitalista illetve szocialista országok fejődésének összehasonlítása, mely a rendszerváltás után, a hatalmi-társadalmi viszonyok megváltozásával vált igazán megvizsgálhatóvá. Ennek során kiderült, hogy nem beszélhetünk egységes városfejlődésről, és kérdéssé vált, hogy a különböző modellek alapján fejlődő országok közti hasonlóságok, – így például a szuburbanizáció folyamata – mivel magyarázhatóak. A tanulmány szerzői a budapesti agglomeráció példáján próbálják bemutatni, hogy a társadalmi folyamatok hogyan határozzák meg a térbeli mobilitási folyamatokat. Vizsgálatuk fő témája, hogy az alacsony valamint magas státusúak szegregációja hogyan viszonyul a településhatárokhoz, illetve hol koncentrálódnak a vizsgált területen belül.

A népesség számának változása, térbeli mobilitási irányok

Előzmények. Korábbi elemzések és tanulmányok (Beluszky, Dövényi–Kovács) megállapították, hogy Budapesten az 1990 és 1997 között létrejött 150 ezer fős népességcsökkenés két tényezőre vezethető vissza. Az egyik a természetes fogyás, melynek számlájára a 150 ezerből körülbelül 85 500 fő írható, a másik pedig a városból kifelé induló mobilitás, 64 500 fővel. A kilencvenes évek végéig a főváros lakossága mintegy 12%-al csökkent az 1990-es adatokhoz képest, az agglomerációé pedig 18%-al növekedett. Ez alapján feltételezhető, hogy az agglomeráció népességnövekedése elsősorban a fővárosból kiáramló népességnek köszönhető. Beluszky szerint a fő motiváció elsősorban a jobb lakhatási körülmény lehetett, ami azt jelentené, hogy a népesség elsősorban a belsőbb kerületekben csökkent, a külső kerületekben növekedés figyelhető meg. Ezt a feltételezést azonban nem egyértelműen igazolták a számadatok. Míg a belsőbb kerületekben valóban nagyobb mértékű népességcsökkenést tapasztalhatunk, a külsőbb kerületek népességnövekedése csak egyes esetekben történt meg.

A tanulmány szerzői arra szerettek volna választ találni, mi okozta egyes kerületekből a nagyobb mértékű, más kerületekből a kisebb mértékű elvándorlást, és elsősorban milyen státuszcsoportokat érintett. Hipotézisük szerint az 1990-es években megindult nagyarányú népességmozgásban a bérlakások privatizációjának jelentős befolyása van. Azok, akik a városban kedvező helyen lévő lakásokban éltek és ezeket vásárolhatták meg, illetve akik rendelkeztek saját tőkével, elsősorban az agglomeráció magasabb státusú részeire költöztek. Akik kevésbé kedvező helyen vehettek lakást, azok elsősorban a délkeleti-keleti részekre, vagy a várostól távolabb eső agglomerációs településekre költöztek. Voltak, akik számára a lakásállomány privatizációja a terhek megnövekedését jelentette, ők a várostól távolabb, nem agglomerációs településeken kerestek új lakóhelyet. A hipotézis tesztelését az 1990 és 1997 között Budapesten belül, illetve Budapestről az agglomerációba költözők státusának elemzésével végezték el. Először az iskolai végzettség szerinti megoszlást vizsgálták. Ez alapján kitűnik, hogy a diplomások aránya az agglomerációba költözöttek között volt a legmagasabb (28,7%) kicsivel megelőzve a fővároson belül költöző diplomások 25,9%-os arányát. Ez azt jelenti, hogy az agglomeráció egyes övezetei, már megfelelő alternatívát jelentenek a magas státusúak számára Budapest helyett. Mind a Budapesten belüli, mind a fővárosból az agglomerációba költözők adatait tekintve láthatjuk, hogy az iskolázatlanok aránya jóval alacsonyabb, mint a budapesti átlag. Tehát a magasabb státusúak körében elsősorban ez a két mobilitási irány a jellemző. Az agglomeráción kívülre költözők esetében sokkal magasabb az iskolázatlanok aránya, mint a fővárosi átlag, a diplomások aránya pedig jóval alacsonyabb. 

Ezután az a vagyon helyzetüket vizsgálták, három kategóriára osztva a lakosságot: elesett, jómódú, egyik sem. Ebből az aspektusból vizsgálva a Budapesten belül, illetve az agglomerációba költözőknek a két szélsőség (elesett-jómódú) közötti aránya nagyjából megfelel az átlagnak, vagyis közel másfélszeres jómódúak aránya az elesettekéhez képest. Különbséget abban találunk, hogy az agglomerációba összességében nagyobb százalékban költöztek az egyik szélsőséghez sem tartozó középosztálybeliek. Az egyéb, agglomeráción kívülre költözők között magas az elesettek aránya (20,7 %, fővárosi összes fővárosból elköltöző: 13,4%). A lakóhelyi státust vizsgálva négy kategóriát alakítottak ki, ezek: szegény, lakótelep, családi ház, elit. Az adatok alapján megfigyelhető, hogy az agglomeráción kívül lakást keresők közül ötször annyian költöztek szegény lakóhelyi státusú helyekre. Az agglomeráció elit státusú lakóhelyeire költözők aránya igen magas. Készült felmérés a Budapestről kiköltözők indokaira is, mely 6 kategóriát különböztet meg. Ezek a következők: Túl drága volt az élet; nem volt munkalehetőség; drága volt a lakás fenntartása; jobb lakásba akart költözni; rokonok közelébe akart költözni; jól értékesíthető bérlakás. Az agglomeráción kívülre költözők okai közt nagyobb arányban fordultak elő a kényszerindokok (Túl drága volt az élet – 28,7%, Drága volt a lakás fenntartása 26,0%). A Budapesten belüli, illetve agglomerációba költözések okai több mint 50%-ban a jobb lakhatósági körülményekkel magyarázható, míg a távolabbra költözők esetében csak 34% körüli. Ez egyrészt alátámasztotta a korábbi hipotéziseket, illetve azokat kiegészíti. Fontos kérdés az, is, hogy kik voltak a bérlakás-privatizációs folyamat nyertesei, és kik azok, akik kevésbé jártak jól. A privatizációs nyereség a fővároson belül költözők esetében kevésbé volt fontos, míg közel kétszer akkora ennek a szerepe az agglomeráción kívülre költözők esetében. Még ennél is jelentősebb a szerepe az agglomerációba költözőknél. Az előzőekben közölt vizsgálatok ismeretében elmondható, hogy azok, akik az elesettség határán álltak, és ugyanakkor még tőke-forrásukat mozgatni képesek voltak, lakásuk eladásával és az agglomeráción kívülre való költözéssel próbálták helyzetüket stabilizálni. Ez esetükben főként a családjuk eredeti lakhelyére való visszatérést jelentette. A magas státusúak (elsősorban a diplomások) képesek voltak komparatív előnyhöz jutni. Lényeges eltérés figyelhető meg azonban az agglomeráció különböző területeire költöző értelmiségiek között. Az északnyugati területek felé mozgók közül háromszor annyian említik ezt az okot, mint az agglomeráció északkeleti részére költözők. A nagyobb anyagai tőkével rendelkező, Budapesten is kedvezőbb helyen élő, magas társadalmi státusú rétegek a lakásprivatizációs nyereség által a legmagasabb státusú északnyugati területekre költöztek. Relatív előnyeik tovább nőttek. Azok a magas státusú, főként első generációs értelmiségi csoportok, akik viszont Budapest kevésbé kedvező lakóhelyein éltek, a lakásprivatizációs nyereségből kevésbé részesültek, az agglomeráció kevésbé kedvező státusú területeire költöztek. 

A főváros és az agglomeráció belső tagoltsága, a társadalmi helyzet és térbeli pozíció összefüggései

A következőkben az átrendeződött népességű Budapest és agglomerációjának tagoltságát, a térbeli pozíció és a társadalmi státus összefüggéseit vizsgálja a tanulmány. A főváros és az agglomeráció magas státusú övezetei közti különbség alapvetően két tényezőre vezethető vissza. Az egyik az, hogy a fővárosban magasabb a diplomások aránya, a másik pedig, hogy a szakmunkás végzettségűek aránya az agglomerációban másfélszerese a budapesti elit lakóterületekéhez képest. Tehát az agglomeráció magas státusú területei heterogénebb társadalmi összetételűek. A további elemzésekhez az agglomerációt három részre osztották. Az első agglomerációs terület a fővárostól délre elhelyezkedő települések, második az előző településektől északra, a Duna bal partján elhelyezkedő települések, a harmadik pedig a budai oldal északi településeit foglalja magában. A három terület lakóhelyi státust és iskolai végzettséget vizsgálva is igen eltérő összetételű. Az északnyugati részen az iskolázatlanok arány jóval alacsonyabb, és a diplomások aránya kétszer-háromszor annyi, mint a déli és az északkeleti területen. A magas státusú lakóhelyek is területenként igen eltérőek. Az északnyugati rész elit övezete társadalmi összetételét tekintve nagy hasonlóságot mutat a főváros társasházas övezetével. 70%-os az érettségivel rendelkezők aránya, és a diplomások száma pedig másfélszer akkora, mint a területi átlag. Tehát mind a főváros, mind az északnyugati terület elit övezetei elsősorban a magas státusú, értelmiségiek lakóhelye. Az agglomeráció északkeleti részén az elit lakásokban élők társadalmi összetétele hasonló, mint az előző két esetben, azonban a diplomások aránya csupán fele akkora, az érettségizettek és az iskolázatlanok aránya viszont másfélszer akkora. Ez a terület tehát a stabil anyagi helyzetű közép- és alsóközép rétegek körzete. A déli területek lakóinak státusa ez utóbbi kettő között helyezkedik el. Leginkább a felsőközép- középosztály lakhelye. Jól látható, hogy az elit lakóterületek fizikai jellemzői, és az ott lakók státusa együttesen határozza meg az adott terület tényleges státuszát. A lakóterület, illetve a lakás fizikai jellemzői egyrészt a társadalmi státusz kifejezője, másrészt a vágyott hovatartozás, azonosulni vágyás kifejezője.

Társadalmi mobilitás

A főváros és az agglomeráció társadalmi különbözőségek vizsgálatát társadalmi mobilitás elemzésével folytatták. A fővárosban lakók közt magasabb a felfelé mobilak aránya (tehát akik iskolai végzettsége magasabb az édesapjukéhoz képest), mint az agglomerációban átlagosan, valamint a lefelé irányuló mobilitás is lényegesen jobb adatokat mutat. Az agglomeráció három elkülönített területe azonban itt is eltérő arányokat mutat. Az északkeleti és déli területek társadalmi mobilitása hasonló, viszont az északnyugati övezet sokkal dinamikusabb. Itt a mobil népesség aránya magasabb, és a lefelé irányuló mobilitás is csupán nyolcada a másik két területhez képest, illetve a fővároshoz képest is jobb értéket mutat (Budapest: 46,2%, északkeleti és déli terület: ~50%, északnyugat: 6,2%). Az agglomeráció különböző területein élő, de azonos iskolai végzettséggel rendelkezők mobilitási arányszámait vizsgálva látható, hogy az agglomerációban sokkal magasabb az első generációs értelmiségiek aránya, noha a fővárosban kétszer akkora a diplomások aránya. Az különböző agglomerációs területeket vizsgálva ebben a vonatkozásban is jelentős különbségeket láthatunk. Megállapítható, hogy minél magasabb státusú egy terület, annál nagyobb a több generációs értelmiségi lakók aránya az elsőgenerációsokéhoz képest. Budapesten például a lakótelepi övezetekben az átlagosnál jóval magasabb az elsőgenerációs értelmiségiek száma a diplomások közt, körülbelül a felsőfokú végzettségűek háromnegyede tartozik ide. A társasházas, illetve a magasabb státusú családi házas lakóterületeken négyötödét teszik ki. A második generációs értelmiség már a társasházas vagy családi házas övezet felé mozdul el. A lakáshierarchián belül a lakótelepi lakások belépő szerepet szolgálnak a magasabb státusú lakóhelyek felé.

A szegénység koncentrálódásának kockázata

Az eddigiekben elsősorban a magasabb státusúak területi megoszlásán volt a hangsúly, a következőekben azonban a szegénység koncentrálódását vizsgálták a szerzők. A szegénységi kockázatot a társadalmi helyzetet mérő mutatóval vizsgálták (elesett, jómódú, egyik sem). Jól láthatóvá vált, hogy Budapest és az agglomeráció között jelentős eltérés van. A fővárosban közel azonos az elesettek és a jómódúak aránya, míg az agglomerációban több mint háromszor annyi az elesettek száma, mint a jómódúaké. Tehát az agglomerációban többeknek kell a szegénység kockázatával megküzdeniük, és kisebb a jómódúak aránya, mint Budapesten. A különbség azzal magyarázható, hogy a magasabb státusú csoportok nagyobb arányban élnek a fővárosban, mint az agglomerációban. Ha például az iskolázottsági adatokat vizsgáljuk, akkor is azt láthatjuk, hogy közel kétszerannyi a diplomások aránya a lakónépességen belül a fővárosban, mint az agglomerációban élők között. Ezen kívül az érettségizettek aránya is jóval magasabb. Az iskolai végzettség és az elesettség együttes vizsgálatából kiderül, hogy az azonos iskolázottsági csoportokhoz tartozók közül is különböző kockázattal kell szembenézniük a fővárosban, illetve az agglomerációban élőknek. A fővárosban élők, még az iskolázatlanok is, jobb helyzetben vannak, mint az agglomerációban élő, azonos iskolázottsággal rendelkezők. Összességében tehát a különbségek oka a főként a társadalmi összetétel különbségéből adódik, de ehhez még társul az is, hogy az azonos státusúak más anyagi körülmények között élnek az agglomerációban, mint Budapesten. Mindez leginkább az alacsony státusúak esetében igaz, a magasabb státusúak könnyebben le tudják küzdeni a fővároson kívüli lakóhelyből adódó hátrányokat (pl. személygépkocsi léte). Mivel az agglomeráció lakossága heterogénebb és területileg is nagyobb, ezért valószínűleg a szegénység kockázatával küzdők térbeni szétszóródása is nagyobb, sőt a három agglomerációs területet tekintve valószínűleg igen különböző lehet. A lakóhelyi státussal összevetve az vehető észre, hogy a fővároson belül az elesettek aránya a bérházas övezetekben, ezek közül is elsősorban az udvari lakások esetében a legnagyobb. Az agglomeráción belül a tradicionális családi házas övezetekben a legrosszabb az érték, mely még a főváros övezeteit is igencsak meghaladja. A magasabb státusú lakások (társasházak, villák, elit lakóhelyek) esetében magasabb a jómódúak aránya. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a főváros esetében egyes lakótelepi illetve családi házas övezetben is viszonylag magas a jómódúak aránya. Az agglomeráció esetében csak az elit övezetben találjuk azt, hogy a jómódúak aránya magas az elesettekéhez képest, ami valamelyest meghaladja a fővárosi paneles lakótelepek arányszámait. Az elit övezetek tehát a főváros környékének homogén, magas státusú szegregátumai, melyek az elmúlt években a főváros megfelelő övezeteinek konkurenciájává nőtték ki magukat. A családi házas övezet arányai a főváros belső, alacsony státusú övezeteivel mutat hasonlóságot. Azonban az is megfigyelhető, hogy az agglomeráció legelesettebb részein is megjelentek már tehetősebb lakók, amely a szuburbanizáció ezeken a területeken való megindulását vetítheti előre. A különböző helyen lakó, azonos státusúak jövedelmi helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy a különbségek a középfokú végzettségűek esetében tekinthetők a legalacsonyabbnak. A középfokú végzettségűek közül a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők az agglomeráció családi házas övezetében élnek, míg a főváros társasházas területein élő, azonos végzettségűek mintegy 40%-al magasabb jövedelemmel rendelkeznek. Az iskolázatlanok csoportjában a legalacsonyabb jövedelemmel az agglomeráció szegény övezetében élők rendelkeznek, legmagasabbal pedig a főváros társasházas részeken élők. A jövedelmi különbségek a legjobb és legrosszabbul keresők között mintegy 60%. A területi különbség leginkább a diplomások esetében figyelhető meg. A főváros alacsony státusú övezeteiben helyezkednek el a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők, a legmagasabbak pedig az agglomeráció magas státus övezeteiben. Ez utóbbiak 80%-al magasabb keresettel rendelkeznek.

Az agglomerációban élők kapcsolata Budapesttel

Budapest és az agglomeráció között mindig fennállt valamiféle kapcsolat, azonban az utóbbi időkben ebben is változások mentek végbe. A szocializmus ideje alatt az agglomerációra, mint a főváros lakástartalékaként tekintettek. Ennek oka, hogy Budapest ipara számára az ország minden részéből áramlottak ide a munkások, akik számára nem volt megfelelő mennyiségű lakóhely biztosítva. A fővárosi lakáshiány csökkentése céljából adminisztratív eszközökkel próbálták távol tartani a távolról érkezőket. Nagy részük a környező településeken talált csak lakóhelyet, ezáltal kialakult az ingázás hagyománya. Szoros kapcsolat alakult ki a fővárossal, a települések egy része alvóvárossá alakult, hiszen a népesség nagy része korán reggel elment Budapestre, és csak későn este tértek haza a munkából. A rendszerváltáskor meginduló szuburbanizáció azonban megváltoztatta az agglomerációba költözés okait. A korábbiakkal ellentétben az agglomerációban lakás már nem kényszerűségből történt, hanem inkább egy választott lehetőséggé vált. Míg a magasabb státusúak a jobb fizikai környezet miatt, az alacsonyabb státusúak a könnyebb megélhetés érdekében. Ezzel együtt a fővárossal való kapcsolat jellege is változott. A tanulmány szerzőinek hipotézise szerint a kilencvenes évek utolsó harmadáig a magasabb státusúak jelentős része a fővárosban dolgozott, vagyis mind a munkahelyet, mind a lakóhelyet tekintve a kedvezőbb lehetőséget ragadta meg. Az alacsonyabb státusúakra jellemzőbb volt a fővárostól történő elszakadás. Az agglomeráció kapcsolata a fővárossal alapvetően két tényezőre bontható, az egyik a munkahely, mely egy szorosabb kapcsolatot jelent, a másik a szolgáltatások igénybevétele. Az agglomerációban lakók 45,6%-a esetében beszélhetünk a fent említett kapcsolat valamely fajtájáról. Az adatokat vizsgálva látható, hogy a kapcsolat léte nagymértékben függ a társadalmi státustól. Az egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezők között négyszer annyian vannak, akik számára a fővárossal való kapcsolat nagy jelentőséggel bír, mint az iskolázatlanok között. Területi vonatkozásban is jelentős különbségeket fedezhetünk fel. Az északnyugati agglomerációs területen a lakók kétharmada szempontjából jelentős a fővárossal való kapcsolat, míg a déli övezet esetében 42,6%-ának, az északkeleti részeken viszont csupán egyharmadának. 

Összefoglalás

Fontos következtetés, hogy a város és környezetének fejlődése egyszerre mutatja a spontán és a hatalmi beavatkozások következményeit. Spontán folyamatnak tekinthető az életmódmintává váló szuburbánus lét, mely a viszonylagos nyertes csoportok számára jelent kívánatos életformát. A családi házas életforma eggyé válik az emberi lakóhely fogalmával. Elsősorban a társadalmi státusnak megfelelő lakóhely és életforma megválasztásáról van szó, nem pedig a konkrét célszerűségről és előnyökről (pl. az utazási idő hátrányt jelent).

Kitekintés

A tanulmány elolvasása során kíváncsi lettem, hogy más külföldi országokban, hazánktól merőben eltérő körülmények között milyen okok vezettek a szuburbanizációhoz. Anthony Giddens könyvében elsősorban az Észak-Amerikában és Nagy-Britanniában lejzajló szuburbanizációs folyamatokat és alapvető okait követhetjük nyomon. Érdekes, hogy az Egyesült Államokban már jóval korábban, az 1950-es években elérte tetőpontját a szuburbanizáció. Itt kezdetben faji okai is voltak a kiköltözéseknek. A vegyes iskolák elterjedésével sokan csak fehérek látogatta iskolába akarták járatni gyerekeiket. Az itt élők többsége még ma is fehér, azonban egyre inkább jellemző az etnikai kisebbségek kiköltözése is, elsősorban a középosztálybelieké, akik jobb lakhatási körülményeket és jobb iskolákat keresnek. Egyértelműen elmondható, hogy ma már nem faji, hanem osztály-hovatartozás kérdés a szuburbanizáció. Nagy-Britanniában az embereknek az a vágya, hogy a város és a vidék előnyeit párosítsák, megalkotta a kertvárosi életmódot. A városi munkalehetőségek elérhető közelségben voltak, ugyanakkor megfelelő életmódot is biztosítottak az itt élők számára. Mint látható, a konkrét okok és előzmények igen különbözőek lehetnek, azonban mindenhol erőteljesen megjelenik az embereknek az a vágya, hogy jobb, élhetőbb, presztízsüknek megfelelőbb lakhatási körülmények között élhessenek, amit elsősorban a városokon kívül találnak meg, még ha ez bizonyos (a kiköltöző társadalmi rétegek számára viszonylag könnyen leküzdhető) hátrányokkal (pl. utazási idő) is jár.